Kezdőlap | Interjúk > A házitanító

A házitanító

Interjú Ágyas Sándorral

A mai világban az önzés, csillogás a fontosabb, mint a tudás, a segíteni akarás. Társadalmunk nem el és befogadó, hiszen a szokatlan dolgokat nem vagy csak soká képes elfogadni, még akkor is, ha saját magának tenné könnyebbé az életét. Inkább lemondunk, vagy nem beszélünk róla, mivel akkor azt hihetjük nincs is. Pedig van, sőt nagyon is van akkor is, ha eldugjuk egy hatalmas iskolaépület legutolsó szegletébe – hátrányos helyzetű, nehezebben tanuló, roma gyerekek is a környezetünkbe. A társadalomnak kellene tudnia, hogy nem mindegy milyen tudással, tapasztalattal jönnek ki az iskolapadból, megállják- e a helyüket, vagy pedig szociális támogatásra szorulva élik le életüket.

Vezetőink lehet, hogy nincsenek is tisztában vele, de szerencsére akad olyan ember, aki sem pénzt, sem időt, energiát nem sajnál, hogy oktassa, nevelje ezeket a gyerekeket! Ő Ágyas Sándor Horgoson is oktató házi tanító:

Honnan származik a Házi Tanítói Szolgálat ötlete?

A házitanítói szolgálat ötlete onnan indult, hogy az élethosszig tartó tanulással kezdtem el foglalkozni hat éve. Már a főiskola alatt is érdekelt, de akkor még úgy hívták, hogy: permanens képzés. A magyarországi képzések alkalmával megismertem a három L fontosságát a – long live learning – az egész életen át tartó tanulás –ezt szerettem volna valahogy beintegrálni az oktatási rendszerünkbe. Nehéz definiálni mi is az az egész életen át tartó tanulás. Általában az emberek elintézik azzal, hogy a jó pap is holtig tanul, de ez nem az. Könnyebb definiálni, ha a formális képzést határozzuk meg, meghatározott helyen, meghatározott keretek között, meghatározott tartalommal folyik, aminek van egy fajtája: az informális képzés –ami nem az iskolában zajlik, hanem szakkörökön, de ez is formális. Az egész életen át tartó tanulás inkábban  egy olyan problémamegoldó készség, amit egy egy probléma megoldásánál alkalmazunk úgy, hogy tudást szerzünk, alkalmazunk a probléma megoldása közben és ez az új helyzet újabb aktivitásra vagy a flow érzés megéléséhez vezet (amikor az ember csinál valamit – lehet az egy jó kalács vagy egy kerékpár – és elfelejti maga körül a világot, tehát stimmelnek a csavarok, mindent össze tudok szerelni a kerékpáron ekkor, jön a boldogság érzés, amikor minden a helyén van, minden stimmel örülök, és boldog vagyok) ez a folyamat, vagy inkább szemlélet végighúzódik egész életünkön. A formális gondolkodás, ami az iskolában van tulajdonképpen az értelmi képességeknek a fejlesztése 90 százalékban, az érzelmi intelligencia pedig el van hanyagolva. Itt van a probléma. Ezért alakul ki az emberekben a formális gondolkodás, hiszen formához tudunk ragaszkodni, azt tanuljuk iskolába járásunk során, ahhoz tudjuk tartani magunkat. Az informális tudásszerzés azt jelenti, hogy nem csak az iskolában, hanem bárhol sőt bárkitől tudok tanulni. Van egy probléma és azt meg akarom oldani ehhez, megszerzek minden szükséges információt-ez az élethosszig tartó tanulás!  Mi sajnos lexikális tudással halmozzuk el gyermekeinket, amit soha az életben nem tud kipróbálni. Nagyon ritkán tudja kipróbálni pl. a Pitagoras tételt a való életben. Az iskolákban a formális képzéssel elhajlottunk a tudományosság felé, kicsúszott a talaj az oktatási rendszerünk résztvevőinek talpa alól, a tanároktól a diákokig bezárólag. Harmóniába kellene állítani az értelmi, az érzelmi, a kommunikációs és a pénzügyi intelligenciát. A mostani oktatási rendszerünk olyan hogy nem szeretnek iskolába járni sem a pedagógusok, sem a diákok, sőt még a szülőknek is teher. A Házi Tanítói Szolgálat azt szeretné, ha meg tudnánk tanítani a gyerekeket tanulni, de ehhez olyan környezet kell, ahol jól érzik magukat, vagyis a többi résztvevőnek is akarni kell, aki érintett az oktatásba-nevelésbe.  Ennek egyik formája a játékos tanulás, de van önképzés is, és ezt mind vissza lehet vezetni az érzelmi intelligenciára. Ha jól érzem magam, akkor könnyen tudok és bárkitől tudok tanulni, mi ezt szeretnénk beintegrálni az oktatási rendszerbe.  Ezért vállaltam el ezt a lehetőséget Horgoson. A Házi Tanítói Szolgálat úgy született, hogy problémamegoldó készséget próbáltunk alkalmazni, de ezt csak úgy lehet, ha a helyszínre megyünk, és ott oldjuk meg a felmerülő problémát. Nem összehívjuk a romákat egy elegáns szállodába, hanem mi megyünk el hozzájuk oda ahol, és ahogy élnek a roma telepen. A társadalom legkisebb sejtje- a család képes arra, hogy változzon, és tartalmas hosszan tartó hatékony megoldást alkalmazzon az oktatásunkban, mivel a formális képzés nem elégíti ki sem a mai társadalom, sem a szülők igényeit.  A nevelés –példamutatás, leegyszerűsítve-ellesem a mintát vagy az egyéntől, vagy a természetből, az állatoktól és meg tudom csinálni, mert, látom, hogy ő boldogul akkor tudok én is boldogulni. Ehhez akaratra, odafigyelésre, szemléletváltásra és gondolkodásra van szükség.

Ha jól értelmezem, akkor a Házi Tanítói Szolgálat bent van a hagyományos oktatásban, az iskolában és kint is van terepen?

Kint vagyunk terepen, ez most csak egy speciális helyzet, hogy bekerültem az iskolába és idézőjelbe téve az elveimmel ellenkezik is, de ahhoz hogy megtaláljuk a megfelelő harmóniát formális és nem formális oktatás között szükséges mindkét oldalon tevékenykedni. Nagyon sok dolgot fel lehet használni, és szükséges is pl. a formális képzés: megtanulni írni, olvasni, a matematika alapjait, de azt már alkalmazni, az informális tudás már.

Roma és hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozom, azokkal, akik nehezebben tanulnak, lemaradnak, vagy eleve hiányos a tudásuk. Ötödikes korban nem tud írni vagy olvasni, vagy csak nyomtatottan tud, nem tudja, a matematikai alapműveleteket—ezeket a hiányokat próbálom pótolni, de elég komoly ellenállásokba ütközöm. Nehéz már egy ötödikest megtanítani az alapokra, úgy hogy az számára ne váljon unalmassá, mivel nagyon sok minden más is érdekli és sok minden másra is odafigyel, csak éppen arra, nem ami a lényeg, mert nem tanulta meg, és erre kell külön megtanítani.  Megtanítjuk őket tanulni, ez főleg a nyári programjaink keretében működik, ahol nem új készségeket tanítunk meg nekik, végtére is megvannak ezek a készségek csak nem annyira ápoltak, az iskolában háttérbe szorulnak.  Ha nincs kéznél a szükséges készség azt használom ami van, mi pedig csodálkozunk, hogy megjelenik az agresszivitás az iskolában, hiszen nincsen példa előttük, amiből ők tudnak tanulni.  Így alakult ki a mi Házi Tanítói Szolgálatunk.

Állami támogatás vagy a Magyar Nemzeti Tanácstól számíthatnak állandó támogatásra? Ezekre a programokra honnan teremtik elő a pénzt?

Nem, az a helyzet, hogy ennek a tevékenységnek lehet látni a végét! Hiszen amikor én elkezdek segíteni valakinek, és ha én mindig segítek, akkor ő mindig formálisan, nem önállóan gondolkodik.  Amikor már önállóan teljesít, akkor nincs szükség rám. Ez egy olyan civil szervezet, amely megszünteti saját magát! Amikor nincs igény, hogy én oda járjak, az azt jelenti, hogy sikeres munkát végeztem. Itt nincs produktum, ezt gazdaságilag nem lehet csinálni. Sajnos a változás lassú, a társadalom, a családok részéről, nem vállalják a szemléletváltást, mert akkor a komfort zónájuk sérül. Kényelmesebb a gyereket úgy nevelni, hogy én megyek el a szülői értekezletre –nem a gyermekkel közösen, pedig ott kellene, hogy legyen és piruljon és vállalja a tetteinek a következményeit. Nem mindig büntetni kell, de igen is vállalja a tetteit. Ez lehetne az első, amit be lehetne vezetni, hogy a gyermekkel közösen legyen szülői értekezlet, és talán ez változásokat idézne elő. A hangsúly az együtt kifejezésen kell, hogy legyen.

Ezt egy iskola vezetősége házon belül eldönthetné?

Az iskolák annyira formális gondolkodás alá esnek, hogy a nyílt napokat sem hirdetik meg. Ezek, azok a dolgok, amikbe belekerülvén tapasztal meg az ember. Én is így tudtam megtapasztalni a romakérdést, a romaproblémákat. Az oktatásban öt évet dolgoztam, mint tanító, majd ott hagytam és elmentem az értelmi fogyatékosok intézetébe, ott voltam kilenc évet, mint foglalkoztató. Ez után alakult ki a Házi Tanítói Szolgálat, itt is elmúlt öt év. Az illúziók lassan szertefoszlanak, mivel látom, hogy a társadalomnak nincs szüksége arra, hogy ilyen egyén, szolgálat legyen. A társadalomnak, a politikának olyanokra van szüksége, akik négyévente elmennek szavazni és nem tesznek fel kérdéseket. Az oktatásügyünk nagyon jól kiszolgálja a meglévő társadalmi politikai rendszert.

Volt egy időszak, amikor kaptunk a Tartománytól támogatást, besegítettük a gyerekeknek a házi feladatok elkészítésében. Az egy utcában lévő gyerekek, öten-hatan körülülték az asztalt és megoldottuk a feladatokat.  A szülők elmondása szerint itt ismerték meg igazán a gyerekeiket, itt mutatkoztak ki az esetleges hiányosságok, és a szülők ezekkel a foglalkozások alkalmával szembesülnek igazán. Sajnos nálunk az van, hogy az iskola és a család eltávolodik egymástól, minél nagyobb a gond, annál inkább nő ez a távolság! A Tanítói Szolgálat itt szeretne egy hidat képezni, de nem tudunk egyről a kettőre lépni, ha nem kapunk támogatást. Oda jutottam, hogy nem is érdemes igényelni semmit, ugyanis folyamatosan kisebb és kisebb összegek kaphatók, jobban járok, ha a húsz –harminc ezer dinárt el sem fogadom, mert nem elég egy színvonalas program megszervezéséhez. A második szakmám a kőműves, egész nyáron azért dolgozom, hogy a Nyári Iskolánkba ebből pótoljam a felmerülő költségeket. A saját gyermekeimet nem kell segítenem, sőt a tőlük kapott támogatás is közvetett úton megy a civil szervezetnek. Ugyanis a Szolgálat mellett van a Roma Tanodánk, Szülők Egyesülete. Ez utóbbi nagy passzivitásba ment át, mert konfliktus keletkezett az iskola és a szülők között.  – ez a másik varázsszó a passzivitás, amely megbénítja a civil szervezeteket. Így hogyan tudnák a felmerülő gondokat megoldani? Hiszen a pedagógus a tökéletes lény, aki nem hibázik! Hibázik a minisztérium, hibázik mindenki csak a pedagógus soha sem. Ha valamit felhozunk, rögtön negatívumnak, kritikának tartják, amit rögtön meg kell torolni, de legalább is el kell simítani! Ezek, azok a dolgok, amelyeket nyilvánosan nem közlünk, mert ugye onnan kapjuk a pénzt –és ahonnan eszel, oda nem rondítasz!  Viszont ezek azok a problémák, amelyek akadályozzák az élethosszig tartó tanulás kibontakozását, nem csak nálunk, hanem európai szinten is.

A minisztérium megemlítette, tervei között szerepel, hogy majd 2020-ban –heti negyven órát az iskolában töltünk, mert ha a gyerektől ezt várjuk el, akkor ránk is vonatkozzon, a mostani tizennyolc max húsz heti tanítási óra helyett. Elismerték, hogy otthon javítjuk a felmérőket és otthon készülünk is.  Ez valójában ötven vagy száz évvel ezelőtt lehetett, amikor ötven diák volt az osztályban akkor igen, elment az idő a javításra.  Magyar osztályokban öttől tizenötig vannak, ritka a húszas létszámú osztály, sajnos.

Nálunk, a hátrányos helyzetben lévők más könyvből tanulnak?

Nem, én náluk nem használok könyvet, csak feladatlapokat, mert nem kell, hogy „mindent tudj” csak annyit, hogy oldd meg az előtted lévő feladatot.

Ha nem Ön tanítaná őket, akkor mi történne ezekkel a gyermekekkel?  Vagy az az iskola célja hogy innen is lemorzsolódjanak?

Hm, igen ez nem a valódi tudás, amit értékelünk az egy kollektív tudás (én meg merem kockáztatni, hogy egyenlő a nullával). Az iskola „jó szándékán” múlik a kettes, ha a gyermek valamit hozzátesz az a hármas, de én nem nagyon látom, hogy az felett tudnának a gyerekek. A társadalom nem vár el többet, akkor mér’ törje magát a tanuló, a pedagógus.

Ha jól értem, ezeket a gyerekeket szégyen tanítani, degradáló a velük való foglalkozás?

Igen, előttem volt egy roma származású tanár, aki szívügyének gondolta és foglalkozott is velük. Amikor én elkezdtem a munkát, nem igazán tudtam velük foglalkozni, a szép szó nem használt. Ki kellett vívni a falkavezér titulust. Most már kölcsönösen tiszteljük egymást, meg egy kulcsszó a kölcsönös tisztelet. A romákról azt mondták, nem jellemző rájuk a munka, a  kitartás. Nálam az a szabály, hogy itt, aki belép a tanterem ajtaján, az nem lehet, passzív annak feladatot kell csinálnia, ezt maradéktalanul betartják, a másikon még munkálkodunk.

Minden gyermek beszéli a magyar nyelvet?

Az elsősöknél van, aki csak a roma nyelvet beszéli és itt tanul meg magyarul.

Ön beszéli a roma nyelvet?

Nem, én nem értem, sőt aki előttem volt ő sem, a gyerekek beszélnek egymás között, néha rájuk szólok, de általában hagyom, hogy beszéljenek.  Az elsősökkel nagyon nehéz, mert meg kell tanulniuk magyarul, de ott az írás, olvasás is. Sajnos, nekik nem mesélnek odahaza, nincs meséskönyvük sem. Vannak dolgok, amit igyekszünk pótolni, de nincs idő mindenre aprólékosan odafigyelni. Megtanítom szorozni, de nem tudja a szorzó táblát például. Van, aki gyönyörűen másol, de nem tudja elolvasni, mert alsóba csak másoltattak vele.

Miért ennyire szívügye a hátrányos helyzetű gyerekeken való segítés?

Az élethosszig tartó tanulás, ami fontos, ami a jövőbe mutató, de önmagába nem hoz eredményt, mert integrálni kell a meglévő oktatásba és ehhez itt leltem úgynevezett táptalajra. Itt tudok megfigyelni, kutatni, hogy hogyan is lehetséges beintegrálni az érzelmi intelligenciát, a kommunikációst, a pénzügyit az oktatásba. Volt egy eset, egy fiú hét hónapon keresztül minden egyes nap ellógott az iskolából, pedig az apja együtt működött az iskolával—hogy ne essenek, el a szociális támogatástól illetve ne kapjanak büntetést. Minden reggel, az apuka az ajtóig hozta a fiút, de még itt állt az ajtóban, amikor a fiú az ablakon keresztül távozott. Az osztályfőnöke nem tudta lekötni a gyermek figyelmét nem tudta benntartani az iskolában.  Közösen az a döntés született, hogy a fiú jöjjön hozzám le a kis terembe, áprilisban három héten keresztül egyszer sem hiányzott, minden nap jött rendben. Azt is leültünk vele és megbeszéltük, amikor kért egy „szabadnapot” mivel az apjával ment volna pénzért dolgozni. Én pedagógiai asszisztensként vagyok alkalmazva, ami azt jelenti, hogy a munkaidőm bizonyos százalékát az iskolán kívül végezhetem a családokkal, a szociális- egészségügyi és más szervezetekkel együttműködve.  Ez a második évem, hogy itt dolgozom és heti harminc órát vagyok itt.  De ha olyan probléma adódik –mert együtt kell működnöm az egészségüggyel, a szociális központtal, étkeztetéssel, ami ismét csak egy külön procedúra- akkor átszervezem a munkaidőm. Ha kell, elmegyek és sampont veszek, ha felüti a fejét a tetvesség, felkeresem a családokat, elmagyarázom nekik mi a teendő. Ezek azok a dolgok, amelyek benne vannak a munkaköri leírásomban az oktatás mellett.

Az az elképzelésem hogy ennek a rendszernek helye van a formális oktatásba, de még nagyon az elején járunk, és nagyon sok akadályba ütközünk, kevesen vagyunk.

Önnek vannak segítői, munkatársai?

Bárki lehet tag a civil szervezetünkben. Annak, aki csatlakozni akar, teljesíteni e kell a három „Ő” t- őszinteség, önzetlenség, önkéntesség, szemléletmódot! Azok a kis tanítók, akik a Tanítóképzőből jönnek, addig még itt vannak gyakorlaton, csinálják, de amint elmennek, már nem alkalmazzák az itt megszerzett tudást. Minden újban benne van az, hogy falakba ütközünk, és higgye el az eredmények, változások ellenére is kevesen hajlandók a változásra. Három-négy aktivistája van a civil szervezetnek, de szükség szerint ad hoc csoportot bármikor létre tudunk hozni.

Nem volt olyan, hogy köszönöm, de elég volt és nem kérek ebből többet?

Nem, mert ez interaktív kapcsolat, én mindenkitől tudok tanulni, és ha mást nem, de engem boldogít.

Önt nem támogatja senki sem attól függetlenül, hogy nagyon megkönnyíti az iskolák helyzetét, hiszen leveszi a vállukról a „problémás” gyerekeket! Ha támogatnák, ki lehetne terjeszteni sokkal több iskolára is!

Az idén az egyik állandó pályázatomat forráshiányra hivatkozva elutasították, a nyári iskolás nyert. Ki lehetne, de minek?- az egész így van most még harmóniában, megint egy fontos szó harmónia. A helyzetnek még egy kicsit romlania kell, hogy elindulhasson a változás útján.

Van Önnek párt könyve, tagja valamelyik pártnak?

Igen van, a Vajdasági Magyar Szövetségnek vagyok a tagja. Két évvel ezelőtt a választási kampány egyik rendezvényén az elnök úr azt mondta, hogy támogatják a civileket, én megkértem ott rögtön, hogy mondjon három dolgot hogy miben? Azóta valahogy nem kérik a segítségem, pedig kész vagyok rá és higgye el tudnék, mert van miben. A mostani projektekre úgy kapok támogatást esetleg, hogy nagy összegre adom be, nem csak itthon, hanem direkt a Bethlen Gábor Alaphoz is.  Nem is változtatok rajta semmit sem, itt nem nyer a pályázat, Magyarországon igen.

Lát Ön arra reális esélyt, hogy a közeljövőben legalább a magyar lakta vidékeken alkalmazzák ezeket a módszereket az oktatásban?

Szerintem az oktatásban, nem, talán a családokban igen. Végtére is, én magamat házitanítónak nevezem amióta a Házi Tanítói Szolgálat megalakult. Én aktívvá tudom tenni az egyént, hogy ő később feltalálja magát az életben, hogy Weörest idézzem: „egyetlen tanács van a többi csak toldás, alattad a Föld, fölötted az ég, benned a létra”, de az, hogy Te a létra hányadik fokán állsz vagy hányadikra lépsz fel—csak rajtad áll!

Nehéz velük bánni?

Talán kettő vagy három volt az életem során, akivel nem tudtam boldogulni. Azt mondták a romák, amikor a feleségemmel együtt tartottuk a foglalkozásokat, aki szintén tanító, hogy nagyon tisztelünk benneteket! A tiszteletet pedig munkával lehet kivívni, azzal hogy ott vagyok közöttük.

Hogyan tudott a telepre lejutni? Nem volt ellenállás a részükről?

A kapcsolat felvétel úgy történt, hogy programokat írtam, támogatókat kerestem hozzá, mert nem csak gyermekek részére, hanem felnőttek részére. Politikusok számára is készültek programok. Igaz ők azt mondták, hogy nincs rá szükségük mivel ők így tökéletesek, ahogy vannak. A későbbiek során a politikusok bebizonyították, hogy nincs igazuk, mert nem kompetensek a probléma megoldására nem csak nálunk hanem EU-ban sem lásd migránsválság.

Jövőbeli tervek?

Az „Aktív közösségek” létrehozása, ugyanis követtem a „Civil stratégiát”, annak mintájára volt az ötletem és próbáltam is megvalósítani, csak az a gond, lassan nincs kinek segíteni, mert nálunk nagy hiányosság az önkéntesség. Magyarországon az iskolákban tanítják, nálunk nem.  Ez egy nagy hiányosság, hogy nincsenek aktív civil szervezetek. Amik vannak azokat a politikum hozta létre, semmi érdemleges – táncikáló egyesületek, eszem iszom, fesztiválok. Összejön vagy ötven ember, megeszik az ételt és marad tíz részeg, így mennek a dolgok, de kapják a pénzeket rá. Az „Aktív közösségeket” próbáltuk több helyszínen megrendezni, de sok helyen úgy érzem, pofára estem vele, mert nem jöttek össze az emberek—a közösségi oldalakon folyt az aktivitás, a személyes megjelenés nehézkes volt. Ahol sikerült, ott nagyon sok jó ötlet került elő, amelyekből számos megvalósítása is sikerült. Ez hiányzik a magyarságból, az aktivitás! Ez a mi hibánk is, elmegy a pedagógus vagy a politikus és passzivá teszik a hallgatóságot, mert az évek során ezt szokta meg, ezt várták el tőle.  Lassú a változás, hiszen egy fecske nem csinál nyarat. Nagy szükség lenne az összefogásra!

Az Ön szakmái nagyon hasonlóak: mint kőműves, és tanító is, téglánként építkezik

Igen, de talán kőművesként egyszerűbb, de bárki összerakhatja a téglákat és építhet várat magának! Néhányat megjelöltem ha azzal kezded lehet, hogy egyszerűbb!

Kókai Zsolt