Kezdőlap | Interjúk > TEMPLOMÉPÍTŐ

TEMPLOMÉPÍTŐ

Interjú Msgr. Nagy József zentai esperes-plébánossal

Ma már bizony ritka alkalom, hogy egy egyházi közösség templomot építsen, az meg, hogy három építése is elkezdődjen egy pap szolgálati ideje alatt szinte elképzelhetetlen. Erről is és még nagyon sok minden másról is mesél Nagy József zentai esperes.

Ön még a szocialista Jugoszláviában született, abban az időben nem volt szokványos, hogy lelkészi pályára mennek a fiatalok. Ennyire vallásos családban nőt fel? Kinek az indíttatására választotta ezt a hivatást?

Vallásos családban nőtem fel, édesanyám, édesapám is vallás gyakorlók voltak, de nem voltunk plébániára járatosok. Én templomba járó, hittanos édesanyám jóvoltából lettem, bár soha sem ministráltam, anyám nagy bánatára.

A Tisza partján nőtem fel, akkor tájt még nem volt a rádión kívül más, ami nem igazán kötött le ezért a Tisza volt a legfontosabb. Egy fél házunk volt csak, mindenki dolgozott minimális feladat volt, amit ránk bíztak.

Sokkal kevesebb inger ért akkor és még az általános iskola végén sem tudtam, hogy mi szeretnék lenni. Szüleim szorgalmazták, hogy valamit válasszak, de nekem úgy volt jó minden, ahogy volt.

Nyolcadikos voltam 1960-ban, amikor valamilyen templomi ünnepélyes szentmise alkalmával ötlött belém a gondolat ahogy ott álltam, hogy Te ez legyél! Hazafelé elmondtam anyámnak, aki nagyon megörült a döntésemnek.

Jelentkeztem a plébánosnál, – aki majd hasra esett a döntésem hallatán – de elindította a folyamatot. Már a nyáron elkerültem Szabadkára a nyelvtanulás végett-mert Zágráb volt a lehetséges helyszín. Ott végeztem a gimnáziumot és a katonaságot majd a teológiát is. A mai napig ez a tudat vezérel, ami akkor belehasított azon a szentmisén, idestova ötvenhét éve.

Nem volt felmentés a katonai szolgálat alól?

Nem soha, sőt az én iskoláimat soha senki sem ismerte el, a rendszerváltásig nyolc osztályosként voltam nyilvántartva szinte csavargóként, akik nem számítottak. Ez felekezeti iskola volt, amit az állam el nem ismert, nem támogatott, csak elviselt.

A fiatal felszentelt pap mindennapi élete a titói államban?

1971.ben szentelt fel a püspök atya -Zvekanovity Mátyás volt a püspök-és egy jó évig Szabadkán voltam káplán azzal, hogy még Zágrábban volt dolgom fél évig. Azután helyezett ki Adorjánra mivel volt egy olyan terv, hogy további tanulmányokat folytatok, amit így meg tudtam valósítani. Kilenc és fél évig voltam ott, de nagyon hamar megüresedett Oromhegyes is és az is hozzám került. A két plébánia mellett nehézkesen ment a tanulmányok befejezése sajnos abba is maradt mivel ’81-ig maradtam ott.

Nehéz volt a gyermekek ’összegyűjtése’’ templomba szoktatása?

Nem, dehogy ott mindenki járt hittanra! Sőt még a tanitó néninek a kislánya is! Sokszor mondták, hogy ne engedjem, mivel az anyuka kommunista -de soha sem tettem, hogy ne engedjem.

Amikor Zentára került híre ment, hogy új pap érkezett, aki sokkal jobb, mesélős hittan tart és nem olyan szigorú.  Tódultak is a gyerekek. Honnan ered e „nyitás’’? Valamelyik példakép révén?

Végtére is az egyetem alatt rengeteget tanultam, nyitott szemmel -füllel jártam és hozzájárult biztosan a gyakorlati oktatás is. Meg kellet ismerni a gyerekeket és figyelni az igényeikre.

Volt néhány pap példaképem ez vitathatatlan ilyen volt a plébánosom,  Tari János atya, ő volt az, akire én mindig felnéztem. Ilyen volt még a közel múltban elhunyt Huzsvár püspök úr is aktivitása közel állt hozzám- Ő indította el a „Hitélet „ című folyóiratot—az egész munkássága példa értékű.

A rendszerváltásnak mondott háborús években erősödött talán az egyház jelenléte, ám a hitélet mellett a segítség nyújtás megszervezése került a középpontba. A Caritas-  beli munka mennyire volt közeli egy lelkész számára? 

Semmilyen társadalmi vagy közszereplés nem állt hozzám közel. Én még abban a korban nevelkedtem, és lettem pap, hogy az egyházé a sekrestye, a templom és szabad mozgási terünk az egyház területén volt. Már arra kellett engedélyt kérni, ha az első áldozókkal úgy vonultunk, hogy át kellett menni az úton. Sajnos voltak kemény dolgok! Ha útlevelet akart valaki, aki jobban mozgott vagy szervezett valamit rögtön „beszélgetésre’’ kellett menni a belügyi osztályra.  Nagyon nehezen birkóztam meg vele. Nem volt benne semmi féle tervszerűség ez mind az akkori szituáció szüleménye. Talán ott kezdődött, hogy dr. Komlós Sándor és dr. Farkas Emil kitalálta, hogy a kórházba kell kápolna. Győzködtek, végül abban maradtunk, hogy elmegyek az önkormányzatba és ha ők beleegyeznek akkor megpróbáljuk. Biztos voltam benne, hogy nem engedélyezik az építkezést. A nagy változás azt eredményezte, hogy megörültek az ötletnek, minden dokumentációt beszereztek és megépült a kápolna. Ezzel talán párhuzamosan indult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének szervezésében egy polgári jótékonysági szervezet a : Vox Humana.  Ennek az alakuló gyűlésére dr Farkas szorgalmazására én is elmentem, gondoltam meghúzom magam az utolsó sorok egyikében és annyi. De jött a doktor, hogy az egyház 2000 éves tapasztalatára szükség van, és beültetett az első sorba. Ez időtáj bőséggel kaptuk az élelmiszer csomagokat és a Vox Humánának volt egy élelmezési szakosztálya. Eltalálták, hogy az iskolákban vannak éhező gyerekek és ezek étkeztetését vegye át a szervezet. Ebbe a szakosztályba választottak be és magamra vállaltam, hogy ami befőzhető, azt mi megoldjuk, a csomagokból a többit pedig szétosztjuk a rászorulóknak. Sajnos a Vox Humána nagyon rövid időn belül -az állandó ellenőrzések, elszámolási gondok, büntetések miatt -megszűnt. Ténylegesen csak mi, a konyha maradtunk. Kiderült, hogy a változás után, az egyház egy fehér folt és nem tudnak bennünket hová tenni a hatalom képviselői, de nem is foglalkoznak velünk -így mi továbbra is szabadon csináltuk a dolgunk, nem jött tovább a folyamatos ellenőrzés. Később jött a gyógyszer akciónk –volt rá szabály, hogy csak egészségügyi intézmény foglalkozhat vele—én egy szobát, helységet biztosítottam, ahol a mennyezetig állt a gyógyszer. Természetesen szakértők gyógyszerészek, orvosok dolgoztak itt, sőt az adminisztrációs feladatokat is egészségügyi dolgozók látták el. Szerencsénkre a vámügyi dolgozók nagyon előzékenyek voltak, hiszen teljes gyógyszerhiány volt az országban. Igy jöttek a megoldásra váró feladatok sorra egymás után. A Szociális Védelmi Központ szerint már az idősek is éheztek, nem csak a gyerekek szorultak segítségre. Sorra zártak be Zentán a gyárak, vállalatok mindig újabb csapatot „kaptunk” a Népi konyhára. Ez így ment 2004-ig, de akkor már látszott, hogy tovább ez így nem megy, a szakácsnők sem lehetnek tovább az önkormányzat alkalmazásában, ezért civil szervezetté alakultunk. Volt közben ruha, ortopéd segédeszközök kölcsönzése és számos más jellegű segítség nyújtás próbálkozásunk. Szerencsére komoly támogatást kapunk az önkormányzattól, akik végtére is kitalálták a Népi konyhát. Végtére is így nőtünk mi bele a helyzetbe, nem mi voltunk az ötletgazdák, az ügyesek, így hozta a helyzet. Igaz felvállaltuk és megmozgattuk fél világot, ha kellett, de most már ott tartunk, hogy iskolaévben cirka napi 500 adag étel készül.

A politikum képviselői mennyire segítették, avagy gátolták Önt—Önöket a terveik megvalósításában?

Volt szó a változásoknál, hogy visszaáll az idő az 1945-46-ra, de kiderült, hogy nem forog visszafelé a történelem kereke. Majd fény derült arra is, hogy két külön álló dologról van szó: az egyik az az egyház társadalmi reprezentációja a másik pedig a vallásgyakorlat. Kezdtek keresztény ízű, nevű, pártok, platformok alakulni, de volt katolikus jelzővel való próbálkozás amire én azt mondtam: nem! Voltak persze megkeresések, felkeresésem, hogy segítsek kidolgozni bizonyos keresztény platform alapjait. Rögtön mondtam is: azzal kell kezdeni, hogy szeressétek az ellenségeiteket! Ezen elszörnyülködtek és mondták, hogy: á a politikában ilyen nincs!

A II. világháború óta az egyház sok szempontot átgondolt és a püspököt, papot olyan értelemben tiltja a politikától, hogy ha valaki vezető szerepet vállal valamelyik pártban, akkor addig nem végezhet papi ténykedést.

Én személy szerint elzárkóztam minden párthoz való csatlakozástól, persze értek is a vádak, hogy nem vagyok magyar! Akkor, amikor egy utlevélért „beszélgetnem’’ kellett egy belügyessel, akkor is magyarul beszéltem és továbbra is magyarul prédikáltam, magyar voltam mindig, erre nekem nem kell cégér!

De nekem más szempont a fontos: én minden katolikus hívőnek és minden embernek, aki érdeklődik szeretnék a papja lenni! Ha én bezárkózom egy pártba, akkor már nem lehetek az.

Én soha nem mentem el egy párt alakuló gyűlésére sem, pedig sokan szerették volna. Csak és kizárólag azokra a rendezvényekre mentem és megyek el, amelyek társadalmi jellegűek.

Én nagyon sajnálom, hogy ez így szétforgácsolódtunk, mert sokkal ütőképesebb lenne a közösségünk, ha lenne egy magyar pártunk, aki összefogná az itt élő magyarságot.

A hatalmon lévő pártok képviselőivel kénytelen jó kapcsolatot ápolni, mivel náluk a pénz is és gátolni is tudnák az Ön munkáját…

Helyi jellegről beszélek. Mindig az aktuális vezetőséggel próbáltam a lehető legjobb viszonyt kieszközölni párthovatartozás nélkül, csak az együtt működés miatt.

A munkát, amit végzünk legyen az bármilyen jellegű is azt hiszem, hogy azt annyira az itt élők javára tesszük, hogy nem volt soha semmilyen gond a közreműködéssel.  Voltak ütközések, szétszakadások a helyi politikai életben bőven az elmúlt évek alatt, de én mindenkivel megtudtam tartani a jó kapcsolatokat-talán éppen azért, mert én nem vagyok benne. A közreműködés mindig társadalmi, soha sem politikai szinten zajlott eddig.

Úgy tűnik, hogy húsz év után végre befejeződet az új templom építése. Ha vissza tudná pörgetni az idő kerekét, belefogna még egyszer?

Akkor egy -ami a későbbiekben beigazolódott-,  téves eufória lett úrrá, ahogy közelgett a zentai csata évfordulója, hogy majd Bécs is segít biztosan-hát nem segített. Nem volt egy olyan ésszerű döntési lehetőség, hogy: igen vagy nem!

Ennek a közösségnek, amely Zentán a legnagyobb még mindig és a legfiatalabb is, a legagilisabb, nem volt rendes temploma. Voltaképpen egy átalakított vályogházban miséztünk. Bármilyen ünnepség is volt szinte a fulladás határán voltunk. Ez a közösség messze kinőte a 1926-os, majd a Sóti atya által vezetett 1975-s kibővítést.   Első áldozáskor volt, hogy a szülök nem fértek be. Bérmálkozást hol az udvarban tartottuk, hol ide mentünk, hol oda, sokszor azt voltunk kénytelenek mondani, hogy senki ne jöjjön, csak a bérmálkozók. Volt egy nagyon határozott felkínálás az önkormányzat részéről -Tóth Horti Gábor volt akkor a polgármester-hogy a 300. évfordulóra ez a templom készen fog állni! Számunkra úgy tűnt, hogy ez a lehetőség, amivel élni kell. Kikötöttem, hogy mi csak akkor lépünk, ha itt ezt a teret az egyház elkapja, telekkönyvileg bejegyeztetve. Komoly lépéseket tettek, de végül is az egyház elkapta ezt a területet. Óriási volt az érdeklődés, az alapkőletételnél is -akkor még azt hittük gyorsan felépül a templom.  Hamar kiderült, hogy minden létező engedély meg van -csak éppen pénz nincs! Amit összegyűlt, az gyakorlatilag egyházi alapon történt. Hogy a falak és a kupolák felépültek, azt egy pap barátomnak a jóvoltából köszönhetjük, valószínűleg az örökségét áldozta erre. A többi nagyon lassan jött. Az ablakokra azt mondtuk: Magyar Szentek, 600 euró egy ablak—a teljes kivitelezésig, a rajztól a beszerelésig. Aki fizet, ott lesz a neve rajta.  Családok fogtak össze, a kanadai magyarok közössége is segített, mi is ahonnan csak lehetett kértünk, pályáztunk, ahol csak lehetett. Most talán ez a nagy pályázat összege segít befejezni a munkálatokat. A befejezés is relatív!  Épületileg befejezzük ez igaz, de a hangosítás, szöveg kivetítő, oltárkép még mind hiányzik. A harangok is hiányoznak még…

Ugyan ekkor talán pont ugyan az a politikai garnitúra képviselője volt, aki szorgalmazta, hogy Bogarason is kell templom! Kaptunk is rögtön az akkor még működő szövetkezettől területet kizárólag, ha templom épül rajta, illetve egy másik területet, ahol temető lesz, mert az sincs! Persze meg volt a kezdeti lendület, de aztán kiderült, hogy az engedélyeken kívül pénz az már nincs!  Az volt a szerencse, hogy megsúgták   hogy az építkezési engedély nem veszíti el az érvényeségét ha meg lesz az alapletétel. Hívtuk a püspököt és letettük az alapkövét a templomnak. Egy amerikai pályázaton nyert pénzből kiöntöttük az alapot. Lassan pályázati pénzekből felépítettük a falakat és helyére került a tető is. Három éve úgy áll- attól félek, hogy tönkre megy állásában, meg a helyiek is megharagudtak rám, de hiába nincs több pénz egyelőre. Sajnos nagy a szegénység, az elvándorlás nagy mértékű, és az egyház is elszegényedett. Persze, ha visszaadná az állam az egyháznak a vagyonát akkor más lenne a helyzet, de döntés még nincs, csak jogi csűrés-csavarás, időhúzás.

Ön nagyon elfoglalt. Van egyáltalán szabad ideje?

A szabadidőm nehezen meghatározható, hogy mikor és hogyan, de van. Általában szerdánként vagyok szabad, akkor lelkiségi papi közösségben vagyok.  Szükség van a mozgásra is, a templom területén van kertem, amelyet én munkálok, művelek.  A madarakat mindig szerettem, vannak madaraink és aprójószágokat is nevelek.

Van egy csónakunk Magyarkanizsán -igaz az öcsém öreg csónakja – de javítgattuk és most már üzemképes állapotban van -amikor csak tehetem elmegyek és egy egész napot a Tiszán töltök.

Számos díjjal tüntették ki, ismerték el a munkáját. Vannak tervei, amelyeket minden kép meg szeretne valósítani?

Ennek a két templomnak a befejezését, valamint a Felsőhegyi templom tatarozását szeretném mindenképp megvalósítani befejezni, ha meglesznek rá az anyagiak.

Álom van, de sajnos nem hiszem, hogy a maradék időben már képes leszek megvalósítani: húsz éve dédelgetett álmom egy nagyobb méretű lelki gyakorlatos ház létrehozása.

Az új templomba szeretnék egy Kis Szent Teréz kegyhelyet ahová zarándoklatokat lehet szervezni.  A új templom   óriási lehetőségekkel bír, ha minden elkészül a terv szerint akkor két nagy teremre leválasztható helység lesz megfelelő lenne lelki gyakorlatoknak is. Egymástól függetlenül fűthetőek, nagyon sok egyéb aktívitásra is használható helyiségek lesznek. Ha a tervek szerint lesz minden akkor Zenta egy kis lelki központ lehetne.

Ez a plébánia elég nagy telekkel rendelkezik, parkosítottam talán a szomszéd lakatlan házát meglehetne vásárolni és egy nagyon szép idősek napközijét, elfekvőt lehetne létesíteni, ami szintén nagyon hiányzik Zentának.  De azt hiszem ezt már az utódom fogja megvalósítani, ha akarja vagy lesz rá anyagi lehetősége.

Nem olyan hosszúra mérem én már ezt! Hetven öt éves koromra szeretném, ha lassan átadnám a helyem az utódomnak, hogy ne én feleljek akkor már a plébániákért.  Valahol ez a korhatár és mondjuk így ez a nyugdíjhatár is -persze nyugdíj nélkül—de bevonulhat az ember a papi idősek otthonába.

 

Kókai Zsolt